Rozé
A magyar rozé elképesztő népszerűségre tett szert az elmúlt években. Mérhető jótékony hatása van a kulturált, minőségi borfogyasztásra, a borászatok helyzetére, s az egész magyar borügyre. Hogy a színe-íze, alacsony ára, fröccsalapanyagnak való kiválósága lökte-e át végül a kritikus tömegen még vár egy kutatásra, viszont divat lett és közkedvelt, nagyon is keresett borfajta. Könnyen megfejtős, felüdítő, szerethető: kikövetelte magának a helyet a magyar borfogyasztók poharában.
"Nincsen titok. Precízen meg kell csinálni minden évben, rendesen, szakmai tisztességgel. A rozé inkább szakmai, emberi tevékenység. A vörösbort kilencven százalékban a természet alkotja, nekünk marad tíz százalék, meg hogy igyekezzünk ne elrontani a jó alapanyagot." Dúzsi Tamás
Azt mindenki tudja már talán, hogy név- és színügyileg a franciaországi Provence-ból származó borfajta (a borvidéken három palackból ma kettő rozé) nem a fehér- és vörösbor összeöntéséből származik. Természetesen csakis vörös szőlőből, s jellemzően, itthon leginkább elterjedten fehérbor technológiával, reduktívan erjesztve (jóval kevesebb pincében fahordóban).
Legtöbbször házasítást találunk belőle a polcokon, pedig fajtaborként is igazán különleges és izgalmas élményekben lehet részünk. A jó rozéhoz persze jó alapanyag is kell, vagyis nem csak úgy mellékesként, élesztőkkel, adalékokkal, mustsűrítménnyel felhúzva és lepalackozva, hanem kifejezetten erre készítve fel a szőlőt. S azt sem fontos elfelejteni, hogy a jó rozé nem ördöngösség, hanem becsületes munka eredménye.
Milyen a jó rozé?
A rozé jellegénél fogva sosem lesz „nagy bor”, de saját kategóriájában nagyon is kimagasló lehet. Sose várjunk hosszú-hosszú éves érleléseket, évtizedet pihent cabernetek rétegességét: a rozé lényege nem ez. A rozé legyen gyümölcsös, friss, ropogós, vibráló savakkal, élénkséggel. Ezen belül viszont elég tág határok vannak. Kinek a gyümölcsösebb, vastagabb, nehezebb, akár hordóban érlelt rozék jönnek be, mások kifejezetten a vékonykább, szódát kívánó lendületet és savakat keresik, megint mások megelégszenek az élesztő szabályozta testtel, a kissé uniformizált epres, joghurtos, tutti-fruttis egyen rozékkal.
Ismerünk olyat, aki csak a lazacszínt keresi, olyat is, akit fura vonzódás húz a halovány hagymahéjszínhez, míg más a már majdnem silleres ribizli pirosságot keresi. Valaki szereti, ha a nyelvét csípi a hozzáadott CO2, más szerint ha nem elfedni akarnak vele valamit, akkor legyen ott persze, csak észre se vegye. Mindegy is, azért bontás előtt tegyük be kicsit a hűtőszekrénybe, 10 fok környékén mutatja meg magát igazán. Az elmúlt tíz évben a rozé kivívta magának a helyet a borászatok szortimentjében, a fogyasztók pedig kikövetelték maguknak az adagjukat.
Aztán rozéból mindig a frisset keressük: de ne verjük az asztalt már novemberben az azéviért, max némi primőr Márton-napi előkóstolóért. A rozék, ha nincsenek elkapkodva, általában most kezdenek kijönni a borászatokból, de márciusra-áprilisra jellemzően polcokra kerül a fősodor, a különutas borászok meg amúgy is a saját törvényeiket, szájuk ízét követik, azért szeretjük őket.
Egy rozénak egy évet illik kibírnia, bár legtöbbször el fogy, mielőtt ellaposodna, szétesne. S bár a nagy átlag mindig is sietni fog a piacra küldéssel, ne féljünk beleturkálni a későbbi rozék közé. Ha jó tapasztaltunk van a borásszal, borászattal, ha tudjuk, hogy nem nyárközépig készítik bort, ilyenkor még találunk gyöngyszemet akár jóval kedvezőbb áron is! Szóval kóstoljunk bátran, és kérünk mindenkit, dolgozzon a fölösleges pózolás ellen: írja csak z-vel a rozét, ahogy kell!
