Ha február, akkor furmint III.
Tovább folytatjuk Szabó Zoltán barátunk remek furmintos cikkeinek közlését. Olvassátok sok szeretettel!
Annak igyekeztem ezúttal utánajárni, mikor és hogyan kerülhetett a borvidékünkre, miképpen alakult aztán sorsa. Az interneten több helyütt - többek közt a borvidéki termékleírásban - is fellelhető az 1753-as dátum, amikor is a székeskáptalan Tokajból hozat furmint vesszőket, de forrás megjelölését sajnos nem sikerült hozzá találnom.
Annyi bizonyos, hogy a Szentmiklósi szőlőültetvényeket (mai kutatóintézet), illetve a rajta található "kastélyépületet" 1736-ban hozta létre Fonyó Sándor kanonok, káptalani jószágkormányzó. A létesített fajtákról sajnos nem tudni, ellenben 1825-ből már olvasható, hogy a káptalan szőlőjéből "tokaji vesszőt" vittek eltelepítésre a szemináriumi uradalomba, ahol a továbbiakban is "tokajinak" hívták a furmintot.
Schams 1833-as munkájában fő fajtaként említi Pécsről a fajtát, ekkoriban a népnyelv nálunk kéknyelűnek nevezte (megjegyzendő bizonyos változatai a furmintnak valóban lilás-kékes színű kocsánnyal és levélnyéllel bírnak). A XIX: század második felére szakemberek már tisztázzák a téves elnevezést, Molnár István a Budai Vinczellérképezde igazgatója, a Borászati Lapok akkori főszerkesztője 1885-ös látogatásakor az alábbi megállapításokat tette: "A már felsorolt s nagyban előforduló szőlőfajokon kívül van még a pécsi határban számos egyéb faj, ilyenek a borfajok közt a furmint (pécsi néven : kéknyelű), mely szórványosan mindenütt előfordul; legtöbbet láttam azonban a pécsi káptalan szent-miklósi szőlejében, hol több holdnyi terület Tokajról hozott vesszőkkel lőn beültetve. Ezen területen a furmintnak hólyagos, ligetes és madárkás változványai is képviselve vannak." Ez az írás is a tokaji import történetét erősíti, illetve újfent felhívnám a figyelmet arra, hogy az értő szem kifürkészte a fajtaváltozatokat, azaz akkoriban még genetikai sokféleség jellemezte a fajtatiszta ültetvényt is.
A káptalani szőlőknél maradva, Pécsett 1887-ben detektálták a filoxérát és sajnos nagyon gyorsan terjedt, a Szentmiklósi ültetvényt immár vadalanyon termő oltványokkal 1892 és 1902 között telepítette újra Seifritz István kanonok. A csatolt térképen vélhetően már ezt az állapotot láthatjuk, erre utal a VV-vel jelzett (fiatalabbak figyelmébe: ekkoriban még nem voltak valóságshow-k!) vadvessző szükségessége, illetve a cirfandli és vélhetően az olaszrizling megléte is. Aki járt már a helyszínen, tudja, hogy az épület feletti rész, főleg a tetején igen meredek. Nagyfokú bölcsességről tesz tanúbizonyságot, hogy oda szinte kizárólag furmintot, illetve kadarkát ültettek: a nagy lejtésű, vékonyabb, gyenge víztartású talajban ugyanis a két fajta rothadékonyságának előfordulási lehetőségét (a nagy bogyójú, vékony héjú fajták nagyobb esők hatására könnyen elpattannak) ezzel jócskán csökkenthették, illetve egyúttal biztosították a koncentráltabb, gazdagabb beltartalmat boraikban.
Csalóka lenne ellenben ebből a térképből következtetéseket levonni az egész borvidékre, a századfordulót és a filoxéravészt követően csökkenni kezdett a furmint ültetvények száma, az azt követő világégések és az országcsonkítás csak felgyorsították a folyamatot. Ettől függetlenül még a 70-es években kiadott szakirodalom a furmintot Tokaj mellett még megemlíti Somlóról, Badacsonyból és Mecsekaljáról is. Ehhez képest régi szőlőkben egyáltalán nem találkozni már a furminttal, eddig én egyetlen vegyes ültetvényben találtam rá, a korábban már említett kutatóintézeten kívül velem együtt összesen három termelő foglalkozik még vele kisebb felületen, újabban létesített ültetvényeke.
