Magyar történelmi borvidékek
Magyarországon hosszú évszázadokra lehet visszavezetni a borkészítést. Bizonyított tény, hogy Pannónia területén már a római korban is több felé termeltek szőlőt, hogy aztán bort készítsenek belőle. A történelmi borvidékeink sokszor szenvedtek a történelem viharaiban, de ennek ellenére kimondhatjuk: az államalapítástól kezdve magyar földön mindig is fontos tevékenység volt a borkészítés.
Mitől lesz történelmi egy borvidék?
A Magyar Néprajzi Lexikon definíciója szerint akkor, ha már évszázadok óta országos viszonylatban híres bort termelnek. A múltba tekintve egyértelmű, hogy a történeti borvidékek mindig is jelentős szerepet játszottak az árutermelésben és a borkereskedelemben.
Mivel régen a szőlőtermesztés és borkészítés bizony szempontból kevésbé volt sokszínű, elmondhatjuk, hogy egy-egy történelmi borvidéken főbb tulajdonságaiban hasonló jellegű bort állítanak elő, s ezt egy-két jellemző szőlőfajta vezető szerepe jellemzi.
A filoxéravész előtt a fajtaösszetétel a történeti borvidéken belül is igen változatos volt, ennek megfelelően az egyes szőlőhegyeken termett borok minősége is erősen különbözhetett. Előfordult, hogy a történelmi borvidékek a nevüket többnyire egy-egy városról vagy faluról kapták, de kisebb-nagyobb vidékek borait értették: ma elég csak Villányra, Egerre vagy Szekszárdra gondolni. Olykor valódi tájnevek (Balaton melléke, Ér-mellék, Fertő melléke, Hegyalja, Szerémség) voltak a névadók, és néha egy-egy történeti borvidék összefoglaló megjelölésére a hatósági szabályozás előtt használták még a megye nevét is: baranyai, somogyi, zalai borok.
A legismertebb történelmi borvidékek
Magyarország legismertebb történelmi borvidékei a 16. századra alakultak ki. A középkor egyik leghíresebb történeti borvidéke az első világháborút követő békeszerződések értelmében határon kívülre került szerémségi volt. Ezután következett a somogyi, baranyai, pozsonyi, soproni, budai, egri, borsodi, nógrádi, majd a veszprémi és zalai, végül az erdélyi borok: például a Ménesi borvidék. Az alföldiek közül a kecskeméti és a szabadszállási bor hírét őrizték meg a középkori források.
A történelmi borvidékek közül idők folyamán egyesek lehanyatlottak, megszűntek híres bortermelő vidékek lenni, mások pedig felemelkedtek. Például a tokajiról mint történeti borvidékről csak a 16. század végétől beszélhetünk, míg a móri történeti borvidék a 19. századra vált meghatározóvá. Nem véletlenül: eddigre a szőlőterületek nagymértékű növekedése következett be, szinte mindenhol termeltek már szőlőt.
Az újabb borvidékek közül a bánáti és a nyírségi vált történelmivé. A filoxéravész előtt leghíresebb fehérbor termő történeti borvidékek voltak: Balaton melléke, Ér-mellék, Fertő melléke, Magyarád, Pozsony környéke, a neszmélyi és a tokaji. Leghíresebb vörös bor termő történeti borvidékek voltak: Villány, Eger-Visonta, a budai és a szekszárdi történeti borvidék. Az aszújáról legismertebb Tokaj, korábban Ruszt és Sopron, egyes Bereg mgyei bortermő községek és a pozsonyi történeti borvidékhez tartozó Szentgyörgy. Vörös aszút a ménesi történeti borvidéken készítettek. Erdélyben főleg fehér borokat termeltek, a két Küküllő mentén, a Maros völgyében és a Mezőségen.
Az első rendszeres áttekintést történelmi borvidékeinkről Schams Ferenc készítette 1833-ban. Tizennégy történeti borvidékbe sorolta a főbb bortermő helyeket:
- Tokaj és Zemplén
- Szerémség
- Arad (Ménesi hegy)
- Komárom (neszmélyi borok)
- Pest m.-i borok: a) budai b) szentendrei, c) Promontórium (Budafok), d) Ótétény és Kistétény, e) Pócsmegyer, f) Vecsés, g) Szada, h) Csömör
- A síksági borok
- Tolna (szekszárdi bor)
- Baranya: a) Pécs, b) Villány
- Zala (Balaton melléki rész)
- Veszprém (Somló hegy)
- Heves (Eger és Visonta)
- Ruszt és Sopron
- Vas
- Horvátország
- Bánát (Versec és Fehértemplom)
A történeti borvidékek első hivatalos beosztását Keleti Károly szőlészeti statisztikája alapján a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium készítette el 1880-ban, megjelölve a szőlőterületek nagyságát, az átlagos évi bortermés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehér bor és mennyi a vörös. Ez a beosztás kevéssé vette figyelembe a kialakult hagyományokat. A közigazgatási egységekhez (kerületek, megyék) igazodott és valamennyi bortermelő községet besorolt a történeti borvidékek területébe.
1896-ban a filoxéravész után az állami támogatással, ill. irányítással végbemenő rekonstrukció idején készült el az 1893: XIII. tc. alapján a történeti borvidékek második beosztása. A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amelyek az egyes vidékeken mennyiségileg és minőségileg a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét és biztosítani az egy-egy történeti borvidéken termelt borok azonos karakterét. Ez a beosztás figyelembe vette az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. A történeti borvidékek területébe nem sorolta be valamennyi községet, csak a minőségi bort termesztőket. Így tizennyolc történeti borvidéket állapított meg:
- Reszt–soproni–pozsonyi
- Pest–nógrádi
- Buda–sashegyi
- Somlyói
- Neszmélyi
- Eger–visontai
- Abaúj–miskolci
- Tokaji
- Szerednyevisznai
- Munkács–nagyszöllősi
- Ér-melléki
- Ménesmagyaráti
- Versec–fehértemplomi
- Szekszárdi
- Pécs–villányi
- Badacsonyi
- Balaton-melléki
- Erdélyrészi
Fenti besorolást alapul véve hatóságilag többször is átcsoportosították a történeti borvidékek beosztását. Ezek közül az intézkedések közül két jelentősebb emelhető ki. Az első lényeges revíziót az 1924. évi bortörvény végrehajtása hozta. Figyelembe véve az államhatárok, valamint az egyes történeti borvidékek termelésében bekövetkezett változásokat, más csoportosítást alkalmaztak és ekkor lett külön történeti borvidék a móri, somogyi, zalai és nyírségi történeti borvidék. A történeti borvidékek legújabb besorolása 1959-ben történt meg, ez a kilencvenes évekig érvényben volt.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon
